A zöld és a kék összes árnyalatában pompázik a szomszédos Horvátország talán legszebb természeti csodája, a Plitvicei-tavak környezete. Színpompás csodavilág fogadja az odaérkező turistákat: zölden burjánzó növényzet, a smaragd, a türkiz és az azúr minden árnyalatát felvonultató kisebb-nagyobb tavacskák, melyek olyan tiszták, hogy a legapróbb halakat is könnyűszerrel kivehetjük a fenekén.
Sokan csak a csodálatosan tagolt tengerpartjáról ismerik Horvátországot, pedig hatalmas vízesésekben (Plitvice Nemzeti Park, Krka Nemzeti Park) és látnivalókban gazdag és vadregényes túraösvényekkel ellátott, védett parkjai a szépség minden jegyét magukon hordozzák. A több száz éves múlttal rendelkező, rendkívül hangulatos ódon utcácskákkal tarkított tengerparti kisvárosok után pedig egy érzés biztosan kavarogni fog benned: szeretnél majd ide visszatérni.
Az álmélkodó látogatót pedig keskeny fapallók vezetik végig a nemzeti park területén, végig a gyöngyszerűen húzódó tórendszer legszebb részein.
Az 1949-ben alapított, 295 négyzetkilométer területű Plitvicei-tavak Nemzeti Park az ország hét ilyen jellegű intézménye közül a legrégebbi és a legjelentősebb. 1979-ben UNESCO védettséget is kapott, ettől fogva a park nemzetközi elismertsége is rohamosan nőtt, vízesései a világ tíz legszebbje közé kerültek (CNN, Budget Travel). Fénykora 1991-ig tartott, ekkor azonban kitört a szerb-horvát konfliktus, s a park négy évre a szerb hadsereg ellenőrzése alá került. Az ökológusok aggodalmai azonban túlzónak bizonyultak, szerencsére Plitvice nem szenvedett visszafordíthatatlan károkat, bár a park vízi járművei, a hidak és pallók megsemmisültek, s éveknek kellett eltelnie, hogy mindezeket helyrehozzák. A háború előtt mintegy 800 ezer látogató kereste fel évente a Nemzeti Park területét, s ez a szám napjainkban csak tovább nőtt, csaknem 950 ezer főre (2008).
Lépten-nyomon elismeréssel kell adóznunk a természetnek, mely ilyen csodát alkotott. Ha ember festette volna, azt mondanám rá, hogy giccses, de a természet soha nem alkot csiricsáré dolgokat. Csend, nyugalom, csak az erdők, mezők, tavak neszei vesznek körül bennünket, miközben álmélkodva baktatunk a pallókon. A nádast áttetsző vízű, sekély tó váltja fel, mely olyan hosszú, hogy a látóhatár végéig tart, jobbról, balról lágy esésű, sűrűn benőtt erdők ereszkednek a partjáig. A vizen kacsák tollászkodnak, s ügyet sem vetnek az alattuk pár centi mélységben sebesen cikázó növendék halakra. A fából eszkábált sétaút árnyas, ligetes részre vezet, ahol egyik tó átfolyik a másikba: göcsörtös gyökerek között szilajul bukik alá a forrás, mely a tavakat köti össze egymással.
A Horvát Karsztvidéken, a Kapela-hegységben, észak-déli irányban elhelyezkedő 16 tavat 190-200 kisebb-nagyobb mészkő-vízesés köti össze, attól függően, hogy milyen a patakok vízbősége. A Matica által táplált Proscensko-tótól (tengerszint feletti magassága 639 m) elindulva, s csaknem nyolc kilométert megtéve található az utolsó gyöngyszem, a Sastavci (483 m), így 156 méter szintkülönbséget kell megtennünk, ha végig akarjuk járni az összeset. Persze ez a táv, ez a szintkülönbség meg sem kottyan az embernek, ha közben - saját iramában - a természetben gyönyörködve túrázik. Cserébe hatalmas "adag" csodát kapunk, miközben belefeledkezünk a színorgiába, a vízesések, zuhatagok látványának varázsába. A tórendszer vizét végül a Korana-folyó vezeti el.
Nem lehet egyöntetűen megmondani, hogy melyik a park legszebb része, hisz kinek a kisebb zúgók, másnak a nagyobb vízesések tetszenek, de egyértelműen az egyik legszebb rész a Galovac-tó, melybe számos zúgón keresztül, majd a végénél több helyen is 20 méter magasról zúdul alá a víz. A sétaút itt épp úgy vezet, hogy először felülről kerüljük meg - már innen is gyönyörű kilátás fogad - majd alulról, egészen közelről nyílik lehetőségünk a lenyűgöző vízeséseket megcsodálni.
A kristály tiszta víz bűvöl el mindenkit, ami mindenütt körül vesz: bármilyen mélyek is legyenek a tavacskák, szinte mindegyiknek lelátni a fenekére, és elbámészkodhatunk a benne élő fajok sokszínűségén. Kidőlt, s ott hagyott fatörzsek, vízben élő növények, ágak, gallyak, és persze számtalan kisebb-nagyobb szivárványos pisztráng, melyek alakja jól tükrözi a fajta vándorló életmódját, bár több helyen elgondolkodunk azon, hogy a nagyobb zúgókon hogy képesek átkelni? A park természetes állatvilágát képviselik még a foltos szalamandra, a mocsári teknős, a lábatlan gyík, a fecskefarkú lepke és az alpesi gőte is, de számtalan szitakötőt és kacsát is látunk.
Ahogy leérünk a felső tavaktól, kishajóra szállunk a Kozjak-tavon, hogy rövid pihenőt tegyünk. A tó túlsó végén lévő tisztáson kígyózó tömeg várja a hajócsatlakozást, így nem meglepő módon sokan inkább a partmenti gyaloglást választják, hogy elkerüljék a tömeget. Ez talán az egyetlen, de óriási hibája az üzemeltető rendszernek: számolatlanul engedik be az érdeklődőket a park területére, így amellett, hogy az ember egy idő után úgy érzi magát, mintha egy jól működő hangyaboly szorgos katonája lenne, s egymás után halad tömött libasorokban a keskeny pallókon, a park területén működő kishajókon és buszokon is ellenőrizhetetlen tömeg akar egyszerre helyet foglalni, ami nem minden esetben végződik kompromisszummal.
Bár a dolomitvölgyben fekvő felső tavak részletgazdag elhelyezkedése, zúgókban, vízesésekben, kanyargós sétautakban és tájképi sokszínűségben gazdag panorámája talán sokakkal azt mondatja, hogy Plitvicének az a szebb része, ennek ellenére az alsó tavak is kínálnak olyan lenyűgöző látképet, olyan valószínűtlenül türkiz színű tavakat, és olyan hatalmas vízesést, hogy a többség - főleg kisgyerekekkel - ezt a részt keresik fel elsőként. Először ugyan eltévedünk - hisz nem kanyarodunk le a megfelelő elágazásnál, helyette tovább kaptatunk fel a hegyre - de a fáradságot bőségesen kárpótolja az elénk táruló lenyűgöző látvány.
Forrás: https://utazom.com
Forrás: https://utazom.com
